Az elmúlt évben egy svájci zeneszerző, Georg Schlunegger azzal kereste fel az Üdvhadsereg svájci központját, hogy felajánlja számukra egyik szerzeményét azzal a céllal, hogy keresztény zenekar adja elő a dalt az Eurovíziós dalfesztiválon. Első hallásra az ötlet nagyon idegennek tűnt, és teljesen lehetetlennek látszott a megvalósítása. A dalszerző lelkesedése egyre inkább átragadt a munkatársakra is. Felismerték annak a fontosságát, hogy mai világunkban a dal, a „You & Me” vagyis „Te és Én” , http://www.youtube.com/watch?v=dKU1gV5vp98 ,fontos üzenetet hordozhat a széthulló társadalom felé. Elindult hát a toborzás a gyülekezetekben, ahol kérték a zenélni, énekelni vágyókat: jelentkezzenek a zenekarba! Hosszas válogatás után megtalálták a megfelelő tagokat. Valamennyien élő hitű keresztények és azzal az elhatározással vállalták a szereplést, hogy a hitük megosztására törekednek az egész verseny időszaka alatt. Bátran mondhatjuk: ez a legkülönösebb zenekar, amely valaha elindult az intervíziós megmérettetésen, hiszen a legidősebb tagja Emil 95 éves, a legfiatalabb Sara 21 éves, így a dal mondanivalóját ez a korkülönbség is jól szimbolizálja. A cél elsősorban az volt, hogy a svájciak figyelmét felhívják arra, hogy ha nem figyelnek jobban egymásra, életük értékes kapcsolatai mehetnek veszendőbe. A legnagyobb meglepetés akkor érte az együttest, amikor a svájci előválogatást megnyerték, nagyon erős mezőnyben, jelentős különbséggel. Ezért ők fogják képviselni Svájcot Malmőben a 2013 évi versenyen!
Addig csak az „Üdvhadsereg” együttese néven vettek részt a versenyben, ekkor vált időszerűvé, hogy nevet is válasszanak. A Takasa jelentése: megtisztítani, megszentelni. Swahili (szuahéli) nyelven a tiszta életöröm kifejezésére használják. A jelmondat, amelyet választottak és ruháikra is rávarratták:”Together we’re one” – „Együtt egyek vagyunk”, ennek a közös életörömnek a kifejezése. A kampány során végigjárták Európát, és az újságokban, televíziós riportokban személyes bizonyságtételükkel is Krisztusra, és a tőle kapott ajándékra hívták fel a figyelmet.
Néhány hete Magyarországon jártak és kérték imáinkat, hogy ebben a nagyon ellentmondásos közegben is hitelesen tudják képviselni Urunkat https://www.youtube.com/watch?v=VKpIsJlsSfA. Hallják meg az emberek az üzenetet, hogy ha összefogunk, együtt jó dolgokat tehetünk.
Malbőben 2013 május 16 –án lesz az első fellépésük napja, a fesztivált a Magyar Televízió is közvetíti.
Aki megteheti, támogassa a Takasa együttest szavazatával !

Tájékoztató az : 1+1 %-ról

Itt, az anyaotthonban mintha az anyaság örömei és nehézségei tömörített változatban jelennének meg. Hiszen 14 édesanya küzd a hétköznapokkal – és néha a gyermekeivel – egy fedél alatt. 14-en, és mégis egyedül. Egy személyben kell a család fenntartásáról gondoskodni, fegyelmezni, biztonságot nyújtani, nevelni, szeretni, főzni és takarítani. Az anyasághoz kötődő romantikus képeket elnyomja az aggódás, hogy mi lesz holnap, hogy adjam meg a gyermekeimnek, amire szükségük van?
Különösen fontos ilyen helyzetben, hogy az évnek azon az egy napján kicsit kizökkenjünk a hétköznapi taposómalomból, és lássuk meg, milyen értékes megbízatást kaptak az édesanyák. Hogy különlegesek, mert egy – vagy több – különleges emberke felnevelésének a feladatára éppen ők lettek kiválasztva.

Aki rájuk bízta ezt a feladatot, látott bennük elég erőt, kreativitást, fantáziát, türelmet, hogy a feladatot képesek elvégezni.
Idén különlegességük kiemelésére egy „szépség nap”-ot kaptak az otthonunkban lakó édesanyák. Örömmel fogadtuk az önkéntesek felajánlását, akik idejüket, eszközeiket, tudásukat egy napra a Fény Háza lakóinak adták.

Fodrász, kozmetikus, manikűrös, pedikűrős és masszőr szakemberek lepték el a házat, minden helységben, sarokban, csattogott az olló, zúgott a szárító, száradt a körömlakk. Percről percre oldódott a hangulat, lazultak az izmok, szépültek az anyukák. Közben a gyerekek ügyeskedtek. Mindent beleadtak, hogy a legtökéletesebb ajándékot készítsék el az ő különleges és szép édesanyjuknak. Igazán szélesre akkor terült a mosoly az anyukák arcán, amikor előkerültek a gyerekek a virággal, és a saját kezűleg ragasztott, vágott, vasalt, bütykölt munkájukkal.

Itt a gyönyörű tavasz, zöldül a természet, tele a levegő illatokkal. Egy kora tavaszi szombaton (nem is sejtve, hogy a tél még visszatér) otthonunk lakói önkéntesek segítségével kis primula palántákkal színesítették a virágágyásokat. A kis túlélők dacolva a tél utolsó, makacs, fagyos próbálkozásaival életben maradtak, és az első meleg napsugarak hatására zöldellni, sárgállni, piroslani, virítani kezdtek a járda mellett. Ahányszor belépek a kapunk, magukra vonják tekintetemet, és felderít a kitartásuk.

Egyik nap a mosolyom hamar lehervadt, ahogy kedves, ismerős palánták mellett egy betolakodót fedeztem fel. Egy méretes csalánbokrot. Sőt, kettőt, meg még három nagy gazcsomót. Nem szükséges biológusnak lennem ahhoz a felfedezéshez, ezek bizony nem egy éjszaka alatt kerültek oda. Idő kellett, hogy meghúzódva, egy-egy primula, vagy levendula árnyékában megjelenjenek, utolérjék a kis növényeket, majd leuralva már be is árnyékolják, elszívják a napfényt, tápanyagot. Hogyhogy nem vettem észre, és rajtam kívül az a 40 ember, aki napi szinten ki-be jár a kapun? A fokozatosan teret hódító gazhoz egyszerűen hozzászokott a szemünk, és csak akkor vettük észre, amikor már túl nagyra nőtt.

Sajnos így működünk. Ha nem vagyunk résen, könnyen hozzászokunk olyan dolgok jelenlétéhez otthonunkban, életünkben, amit ki kellene gyomlálni már megjelenése pillanatában. Megtűrök egy rosszindulatú gondolatot a másik ember felé, és a gondolat szavakká növekszik, és ellenségeskedéssé fajul, szinte észrevétlenül. Egy kölcsönvett dolgot elfelejtek visszaadni, egy sóhaj panaszáradattá növekszik, és még sorolhatnánk.

A csalán-bokrot az egyik édesanya kigyomlálta. De ez még kevés lenne. Vállalta, hogy „gyomkereső” napokat iktat be, hogy azokat a gazokat is kiirtsa, amikhez kezdenénk hozzászokni.  A saját „élet-kertünkben” azonban nekünk kell újra és újra ellenőrizni, szükség van-e gyomlálásra.

A családokban ezernyi módon jelenik meg a problémákkal való képtelen vagy nehézkes megküzdés. Bezárkóznak, bizalmatlanok egymáshoz. Nehezen fogadnak el mástól lelki és életviteli segítséget.

Természetesen a férfiak is ki vannak téve ezeknek a hatásoknak, főleg középkor felé közeledve. Az Új Reménység Háza Férfi Átmeneti Hajléktalan Szálló lakói is honfitársaink. A társadalom is elismeri, hogy a változó körülmények között igen nagy létjogosultsága van a szociális munkának és a szeretetszolgálatnak. Kollégáimmal igyekszünk Jézus Krisztus indulatával lenni a hozzánk betérő bajbajutott férfiak felé…

Azt mondják, hogy sokszor a saját ”szenvedéstörténetünk” terel a segítő szakma felé. Ez így van. Jézus Krisztus is hozzánk hasonlóvá lett, kivéve a bűnt. Átérezte, tudta gondjainkat, örömünket, vívódásainkat. Ezzel még jobban megértett minket és tudjuk az evangéliumokból, hogy akin tudott személyesen segített.

Természetesen rengeteg elv van, ami alapján végezzük a feladatainkat, de most a türelemről szeretnék beszélni:

Vannak férfiak, akik komoly krízis után érkeznek hozzánk a hajléktalan ellátó rendszerbe. Állandónak vélt munkalehetőségük szűnik meg. Nincs másik állásra lehetőség. Albérletet nem tudnak finanszírozni. Eddig a maguk módján laktak, most kényszerből kénytelenek más férfiakkal megosztani életterüket: lakószobát, zuhanyzót, WC-t, ebédlőt, ételmelegítőt, ebédlőasztalt. A saját testi-lelki-szellemi vívódásukon túl, még más nehéz sorsú emberek természetét is el kell viselniük. Az utcáról nem lehet munkába járni. Ebben a bénultságban a gyász, depresszió, agresszió különböző mértékű formái jelennek meg.

 Az egyik ellátottam is így járt. A nyolc osztály után komótosan töltött el húsz évet egy munkahelyen, majd felmondtak neki. Végkielégítését hamar felélte. Nem gondolt a holnapra. Teljesen megbénult lelkileg. Apja kíséretében hozzám került felvételre. Mondhatni kissé fogyatékosnak tűnt. Flegma, türelmetlen viselkedésével több esetben konfliktust váltott ki még velem szemben is. Dilemmába jutottam. Hiszen nem kevés pszichikai terheléssel jár az ilyen ismétlődő konfliktushelyzet. Isten szeretete győzött bennem. Visszaemlékeztem arra, hogy én is voltam tartós álláskereső és bizony a depresszió engem sem került el. Minden ilyen helyreigazító helyzet után jobb lett a kapcsolatunk. Bár a szobatársai között a rangsort nézve ő volt az utolsó, lassan-lassan az élethelyzet okozta gyász kezdett véget érni.  Folyamatosan állás keresett, de sutasága, kis termete, sugárzó bizonytalansága elutasításra talált, mégis tartása, ruházata, hangulata, ha lassan is, de felfelé ívelt. Az intézményi lelkigondozó is pártfogásába vette. A lelki alkalmakat látogatni kezdte (immár fél éve). Nem tudta megfogalmazni, hogy ki is az Isten, de ment a szíve után. Bevontuk a rehabilitációs programunkba, ahol naponta precízen takarít. A szomszédos gyülekezetet is látogatni kezdte. Most az „Alfa” (hitmélyítő) tanfolyamon vesz részt.

Döbbenetes látvány, hogy egy üres, céltalan emberből hogyan lesz gondolkodó, imádkozó, bibliaolvasó ember. Könnyebb lett volna elküldeni, de Jézus Krisztus szeretete utolérte őt. Az intézményünk minden munkatársa közvetett vagy közvetlen része ennek a folyamatnak.

Számomra az alábbi eset is bizonyítja, hogy az ember nem egy gépezet, hanem élőlény. Míg a mai kor mindent instant kínál, kiderül, hogy az időt lehetetlen megspórolni: fel kell dolgozni az életünk történéseit. Fontos a személyes kapcsolat! Ez pedig időt, türelmet, szeretetet igényel. Isten munkatársaiként hálásak vagyunk, hogy tevékenységünk által bajbajutott emberek felemelkedését támogathatjuk.

Időt Istennek, időt magadnak, időt másoknak!

                                                                         Bodóczki Antal-munkatárs

                                            Új Reménység Háza Férfi Átmeneti Hajléktalan Szálló

Amikor a szomszédnak előadtam problémánkat, meglepetésemre könnybe lábadt szemmel fogadta a hírt, mivel már napok óta aggódnak, hogy „Pamacs” (kiderült, hogy ez a becsületes neve) nyomtalanul eltűnt, és még enni sem jár haza. A nagy találkozáskor a cica lehajtott fejjel somfordált elő a bokrok alól, a gazdi pedig mosolyogva becézgette, ölelgette, simogatta, kabátjával takargatta.

A jelenetet látva eszembe jutott, hogy a héten a Gyermek-Biblia órán a Tékozló fiú (Lukács evangéliuma 15,11-32.) története lesz a téma. Van valami közös Pamacs, a Tékozló fiú és a mi történetünkben. Ahogyan Pamacs és a Tékozló fiú otthagyta a szerető otthont, hogy jobb társaságot keressen, úgy fordulunk el mi is Mennyei Atyánk szeretetétől, hogy a saját fejünk után menjünk. Mi is megtapasztaljuk, hogy ha az elején jól is mennek a dolgok, mégsem boldogulunk egyedül, Isten gondoskodó szeretete nélkül. És milyen jó, hogy Isten egészen közel jött, elénk jött, amikor emberré lett, hogy magára vegye a mi engedetlenségünk, elkóborlásunk büntetését. Hogy amikor találkozunk, akkor teljes megbocsátással ölelhessen magához, ahogyan Pamacsot a gazdája, a Tékozló fiút az édesapja.

A Húsvét rohamosan közeledett, de nekem nem volt ihletésem, textusom, amiről beszélhetnék. Egy teljesen váratlan időpontban eszembe ötlött a missziói parancs. Hogy ne egyhangú beszéd, hanem lélekben is ünnepi hangulat legyen, elkezdtem az internetről letölteni húsvéti dicséreteket, amik az általunk használt énekeskönyvben is benne vannak, majd kiírtam CD-re. Elérkezett a nap, amikor is magot kell vetnem, de, hogy kinek alkalmas vagy alkalmatlan az időpont, nem az én tisztem megmondani, megállapítani. Persze, saját készítésű süteménnyel is készültem, de nem hinném, hogy pusztán ezért vártak volna.

Kolléganőm segítségemre volt a terítésben, asztalrendezésben, de mint mindig, most is izgultam. Azt hiszem, minden okom megvolt rá, hiszen a feltámadást emberi szavakkal megmagyarázni nemigen lehet, azt érezni lehet Jézus életünkben végzett tetteivel. Én sem tettem másként és ezeket mondtam: Nagy nap ez a mai, bár a teológusok vitatkoznak, hogy melyik ünnep a nagyobb: a Karácsony vagy a Húsvét. Én nem akarok állást foglalni egyik mellett sem, mert kis teológus vagyok én ahhoz, hogy a nagyok dolgába beleszóljak. Nem tudok különbséget tenni a nagyságukban, mert a születés nélkül nincs halál és a feltámadás sincs születés nélkül. Viszont, ha nincs feltámadás, akkor Krisztus születését talán fel sem jegyzik, mert ugyan tökéletesebb emberéletet élt, mint bármelyikünk, de meghalt és az idők folyamán bizonyára feledésbe is merült volna, hogy létezett. De hála legyen a mi Urunk, Istenünknek, hogy nem így történt, mert akkor nem lenne értelme az életünknek, nem lenne értelme a szeretetnek, a megbocsátásnak, az elfogadásnak, a könyörületnek és az irgalmasságnak. Három pontban szeretném elmondani most mindazt, amit hitem szerint az én Istenemtől kaptam üzenetként, amit tovább kell adnom.

1. Jézus azt mondja: nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Az ember három részre osztja általában a világot: az ég, a föld és a földalatti dolgok. Nézzük sorban! Az égen ott a Nap, a felhők és a madarak. Hát ezen nincs mit uralkodni. A föld definícióján tehát ennek a sárgolyónak a felszínén élőket értjük.  Itt ugyan van uralkodnivaló, de arra ott vannak a politikusok, királyok, országok vezetői. A föld alatt az elhunytak tetemei vannak, no meg a bányák, amiket kiaknáztunk többnyire. Ezen az úton nem jutunk valami messzire. Máshonnan kell megközelítenünk a dolgokat.
2. Az Isten országa nem erre a három dimenzióra terjed ki! Most örülök, hogy nőknek kell evangéliumot hirdetnem, mert figyeljék csak meg: Jézus először nőknek jelent meg! A nők lelkileg érzékenyebbek, mint a férfiak. A férfiak inkább materialisták. Ezért van az leírva is, hogy néhányan kételkedtek az asszonyok híre hallatán. Legjobban Tamásról tudjuk, hogy azt mondta, hiszem, ha látom, de bizonyára nem volt egyedül. Az asszonyok hittek az angyalnak is, míg Tamás csak akkor, amikor látta a sebeket. Jézus ugyan megmondta előre, hogy fel fog támadni, de ez csak később tudatosult bennük. Ne ítéljük el ezért őket, mi is gyakran vagyunk így. Érdekes, ha azt halljuk, hogy valamelyik író, költő, szobrász élt ettől eddig, azt elhisszük, de ha Jézusról hallunk, akkor az mese, kitaláció, hallucináció. Ráadásul, ha még a feltámadását is említjük, egyenesen a zárt osztályra küldenek bennünket. Egy kitalált személy vagy hazug esemény miatt gondolják, hogy bárki is a halált választaná? Pedig sokan az arénában végezték az oroszlánok között, mert nem voltak képesek letagadni azt, amit láttak, esetleg megtapasztaltak. Higgyék el, én sem kapok több fizetést, mert az átélt tapasztalataimról beszélek, ami emberi mértékkel mérve lehetetlennek tűnik. Amikor az orvostudomány csődöt mond és kikötve, felrácsozva a halálom beálltát várják, én meg épülök, felkelek, kiszállok a kerekes székből, nem tudják hova tenni. Ha meg az Isten kegyelméről beszélek, ostobának néznek. De úgy vagyok vele, hogy amikor ők is megtapasztalják, magukat hogyan minősítik? Márpedig én valóban megtapasztaltam az Isten irgalmát, mert a saját mértékemmel mérve is halált érdemeltem volna az előző életem miatt. De Jézus értem is jött, hogy üdvösségem legyen. Új életet kaptam, hogy mások örömére és hasznára lehessek, hogy értelmet nyerjen az én életem is. Hiszem, hogy mindnyájunkat ilyen céllal teremtett, nem azért, hogy elforgácsoljuk az életünket holmi kis kalandok, melegedők vagy esetleg bármilyen ellátó intézményben. És itt jön a 3. pont:
3. Küldetésünk van. Az Isten országát hirdetnünk kell. Azt, hogy az Isten szeret bennünket, megbocsátja bűneinket és Jézus Krisztus üdvösséget szerzett mindnyájunknak. Példát élt elénk, hogy hogyan lehet lelki terheinktől megszabadulni, hogyan kell szeretettel elfogadni a másikat, hogy boldogok lehetünk akkor, ha másokat sikerül hozzávezetnünk. Ha csak örömködünk, hogy Jézus meghalt és feltámadt értünk, az olyan, mint az a kút, amelyikből soha nem mernek vizet: előbb megposhad, majd kiszárad. De ha továbbadom, boldog leszek tőle. Ha elfogadom a másikat, ha megbocsátok, ha a szolgálatára vagyok bárkinek és ez mosolyt csal az arcára, ha osztozok abból a kevésből is, amim van, a bennem lakó Jézus Krisztus szeretetét sugárzom. Itt kezdődik az Isten országa, itt a földön és majd odaát a számadáskor nem kell pironkodva, fejet lehajtva szégyenkeznem, mert követtem a misszió parancsot.

Ebben a három pontban adom tovább, amit az én Uram rám bízott, de egy mondatban így tudnám összefoglalni: szeress, mert a feltámadott Jézus Krisztus azt mondta. Nem érzelmi túlfűtöttséggel, szolgálattal. Akkor tudják meg, hogy Jézus igazi barátja vagy, ha nem hozol szégyenfoltot erre a barátságra. Ha érzed, hogy Jézus mosolyog, ha rá tekint. Kívánom mindnyájunknak, hogy Jézus Krisztus ne bánja meg soha, hogy vállalta értünk a keresztet.

Természetes imádkoztunk, majd elmondtuk közösen a Miatyánkot és a minden keresztyének hitvallását, az Apostoli hitvallást is. Végül pedig csoki tojást adtam mindenkinek, elmondva, hogy a hagyomány szerint ez az újjászületés jele, a nyúl pedig annak jelképe, ahogy a tanítványok futottak az üres sírhoz. Ennek jeleként nyuszi alakú tortával kínáltam meg az asszonyokat, akik örömmel és testvéri szeretettel vettek engem és egymást körül.

Személyes tapasztalatom az, hogy valóban feladatunk hirdetni, mondani alkalmas és alkalmatlan időben az Isten Igéjét, különösen, ha tettekkel is alá tudjuk támasztani, mert soha nem tudhatjuk, mikor hoz gyümölcsöt a mi magvetésünk. A nekik szerzett öröm engem boldoggá tett, hogy ismét valakiknek a hasznára lehettem.

Újlakiné Rózsi

Budapest, 2013. április 1.