Segítő szakembereként kórházba került klienseimet megszoktam látogatni. Ez a találkozás amiről most írok, különös izgalommal töltött el, hisz kliensemmel korábban csupán egyszer beszélgettem személyesen - a felvételi beszélgetésen, amikor az Intézményünkbe jelentkezett. A történetet, amit most megosztok veled, gyöngyszemként tartom nyilván a munkával teli hétköznapokban, hisz számomra arról árulkodik, hogy Isten eszközül vehet minden embert – még engem is - ahhoz, hogy beszéljek a Jóistenről és az Ő szeretetén keresztül tudjak vigasztaló szó vagy tett lenni a bajba jutott ember számára.
Látogatásom helyén, a Krízis Osztályon súlyos lelki betegek fekszenek. A folyosóra csak csengetéssel lehet bejutni. A kórházi terembe belépve sötét arcok tekintettek rám. Csak a leghátsó ágyról kelt fel egy hölgy, akinek fakó fény csillant fel a szemében.
-
Hát eljött!
-
Igen, el. Megígértem.
-
Mégsem bíztam benne, mert a lányom is megígérte még hónapokkal ez előtt, hogy meglátogat. Azóta sem láttam. De Ön itt van.
-
Hoztam egy pár cipőt, ruhát és a Lukács evangéliumát.
Miután kimentünk a társalgóba, elkezdtünk beszélgetni. Feltettem neki a kérdést, ami újra és újra utat tört a gondolataimban, hogy hogyan került ilyen helyzetbe, hogy a halált választotta az élet helyett? Válaszaiból megtudtam milyen érzés, amikor valakinek nincsen semmije. Se pénze, se ruhája, és hát „bár nem tudja, mert maga biztosan nem dohányzik” – mondja, „de egy dohányosnak cigaretta nélkül!” Ez a hölgy jól tudja milyen szörnyű érzés amikor nem szereti senki, pedig vannak gyermekei.
Ezekről a dolgokról kliensemmel később a gondozási folyamat alatt még sokat beszélgettünk, de látogatásom célja azon a napon az volt, hogy bátorítsam Őt. Eltudtam neki mondani, hogy „Van ki út!és, hogy mi Őt itt a „Válaszút Háza” Hajléktalan Női Rehabilitációs Otthonban - „Haza Várjuk!”.
2014. október 20.
