Ahogy mondani szokták, két dudás nem fér meg egy csárdában.
Ez a két anyuka kétségkívül „dudás” személyiség volt. 
Főleg, ha a gyermekükről volt szó. Ebben aztán nem ismertek tréfát. Mint anyatigrisek, a vélhető veszélyre, egy tekintetre vagy szóra is ugrottak, hogy magukat vagy a gyermeket védjék.
Azon a vasárnapon is utólag már nehéz volt összerakni, hogy ki kezdte, ki volt a hangosabb, kinek volt jogosabb a sérelme a másikkal szemben, főleg úgy, hogy a napok során már egymásra rakódtak a feszültséget okozó problémák. A csendesítő szó, józan ész nem számított abban a pillanatban, amikor egyikük lendületből lekevert egy pofont a másiknak.
Mindenkinek viselnie kell a tettei következményét, így történt ebben az esetben is. Nem tekinthetünk el egy elcsattanó pofontól egy olyan helyen, ahol 40 ember lakik egy fedél alatt.
Az ítélet megszületett, a vétkesnek el kell költöznie gyermekeivel együtt.
És mégis, valami történt, mert az ítélet nem került végrehajtásra. Felülírtuk saját szabályunkat, hogy az elítélt kegyelmet kapjon, maradhasson. Eltelt egy év, a gondozás lejárt, a család elköltözött.
Az a régen elcsattanó pofon már feledésbe merült. Legalábbis bennünk. Mert abban, aki a jogos büntetés helyett kegyelmet kapott, mély nyomot hagyott. Akkor derült ez ki, amikor levelet kaptunk tőle. Új helyen, albérletben él gyermekeivel, és megköszönte, hogy akkor maradhatott. Mert ez nem csak azt jelentette, hogy volt hol laknia, hanem megismerhette az Úr Jézust, akinek a kegyelme nem csak egy pofon erejéig, hanem egész életünk bűneire kiterjed.
