János szakács. Most már.
János egy vidéki gyermekotthonban nőtt fel, ahonnan 18 éves, éretlen fővel került egyenesen az utcára. Aggasztóan gyakori az a tapasztalat, hogy az „intézetis” fiatalok néhány hét alatt fedél- és munkanélkülivé válnak, nagyon kevesen tudják csak megfelelő mederbe terelni életüket segítség nélkül. A legtöbben álmodni sem mernek piacképes képzettségről, munkáról, stabil egzisztenciáról.
Mire a láthatatlan tortán elfújják a 18 gyertyát, olyan döntések és választások elé kényszerülnek, amelyek egész életüket befolyásolják. János története is a felnőttkor küszöbén kezdődik. A vidéken, állami gondoskodásban nevelkedett fiú gyorsan a budapesti utcákon találta magát pénz, étel és fedél nélkül. Az Üdvhadsereg egyik katonája gyakran segített abban a vidéki otthonban, ahol János is felnőtt, és négy fiatalt vett szárnyai alá az intézményből. Jánosnak először abban segített, hogy legyen hol aludni az első budapesti éjszakákon. Ezt követően hosszú ideig lakott az Üdvhadsereg Dobozi utcai férfi hajléktalanszállóján.
Míg itt élt, szakácsnak tanult, megszerezte szakképesítését a vendéglátóipari iskolában, és megfordította a sorsát. Jelenleg önálló, független életet él, szakácsként dolgozik, pontos, precíz, megbízható és kiválóan főz.
Elkötelezettek vagyunk a szükségben élők hosszú távú, egyéni szükségleteik szerinti támogatásában, egészen addig a pontig, amíg már képesek önmagukról és akár másokról is gondoskodni. Segítsen Ön is adója egyházi 1%-ával, hogy az Üdvhadsereg sok más, Jánoshoz hasonló ember életén tudjon változni.
Legyenek ők is újrakezdők. Szakácsok, pincérek, ügyintézők vagy akár hajóskapitányok.
Papp Erzsébet vagyok, egy megmentett anyuka a kislányával. Sem elmondani, sem leírni nem lehet, mit tettek értünk, az életünkért, a jövőnkért az Üdvhadsereg , a Fényháza Anyaotthon vezetője, dolgozói. Megpróbálom szavakba önteni, hogy reményt adjak mindenkinek, hogy mindig van kiút és segítség.
1997-ben ismerkedtem meg a lányom apjával, akit egy udvarias fiatalembernek ismertem meg. A báránybőrbe bújt farkast. Addig, amíg meg nem kapta amit akart, nem volt gond. Amikor a kislányommal terhes lettem, ott már kezdte a valós lényét kimutatni, de gondoltam veszekedések, viták mindenhol vannak, megoldjuk. A kislányom születéséig. Amint megszületett, (amikor már kórházba kerültem, hogy szülni fogok, már nem érdekeltem, mint kiderült, bulizott és ment a szeretőihez, mivel nem is egy volt neki), már egyáltalán nem voltam fontos, még a kicsi sem, pedig orvosi hiba miatt majdnem belehaltam a szülésbe, 48 kg-val mentem haza a kórházból, de semmi nem érdekelte. Már oda voltam kötözve hozzá, egy láthatatlan kapoccsal, amit ő nap mint nap erősített erőszakkal, agresszióval és lelki terrorral. Szülés után folyamatosan megerőszakolt, megvert, megkínzott (éheztetett is, volt, hogy a kislányomat vették át a szülők a másik szobába, amíg velem „eljátszott”). Támogatás és segítség nélkül hagytam, mivel a kislányommal zsarolt. Őt pedig soha nem hagytam volna el. Soha. Vivien volt az életem, és az a mai napig. Amikor 2002-ben börtönbe került, nagyon sok rendbeli bűncselekmény miatt, elkezdtem dolgozni, és szervezni a családsegítő és a védőnő segítségével a szökést. A Családsegítő Szolgálat munkatársa talált rá az Üdvhadsereg Fényházat Anyaotthonra, azonnal felvette a kapcsolatot velük és ők készségesen álltak hozzánk, megbeszéltük mikor tudok úgy elszökni, a kislányommal, mintha csak egy átlagos nap lenne, hogy sem a szülei, sem a rokonsága ne gyanakodjon.
A nap, amikor megérkeztem, még a mai napon is előttem van, tisztán emlékszem, hogy az a szeretet, amit ismeretlen emberektől kaptam, az elfogadást azonnal, a befogadást, soha nem fogom elfelejteni. Amint megérkeztünk, nem tudtam tovább sírni, nevettem, boldog voltam, először el sem hitték, hogy honnan, milyen körülmények közül érkeztünk. Azon a napon újjászülettem és a kislányom is, aki pici létére, azonnal elfogadta az új helyet, a körülményeket, alkalmazkodott a helyzethez, mert érezte, hogy többet nem bánthatnak minket. A segítség, amit Vivien is megkapott, hogy feldolgozza az átélt szenvedést (fekete Mikulást rajzolt, fekete környezetet, mindent csak feketében, az agresszió, ami kijött a gyermekemből, hogy amíg dolgoztam őt volt, hogy bezárták a kinti fás kamrába 2 évesen többször) mind feloldották benne. Ezekről én sem tudtam, mert azt mondták neki, hogy akkor anyát bántják. Mindezt türelemmel, odaadással, szeretettel és hittel csinálták végig velünk, soha, egy percre sem elfordulva, bármilyen nehézségbe is ütköztünk, féltünk.
A bírósági tárgyalásokra is elkísértek, sírtak és nevettek velem, mellettem voltak, amikor a bíróságon nekem támadt az apa, öleltek és remegtek velem, mert bár hittek nekem végig, de akkor szembesültek vele ők is. Megtanítottak hinni, erősnek lenni, és tudni, hogy soha nem vagyok egyedül.
Az, hogy tovább tanulhattam náluk, megadták az esélyt, bíztak bennem, irodavezető lettem, nyelvvizsgát tettem le amíg náluk éltünk, segítettek elérni a célunkat, hogy most itt tarthatunk Viviennel, aki ma már egy 18 éves, érettségi előtt álló egészséges nő lassan, érettségi előtt áll, tervezi a jövőjét a Művészeti Főiskolán, ezt is mind nekik köszönhetjük. Támogattak lelkileg, segítettek anyagilag, nem éheztünk többet.
Megmentették az életünket!! Ennyit köszönhetünk az Üdvhadseregnek, vagyis mindent. Az életünket, a jövőnket! Vivi talán nem emlékszik már mindenre, de én igen. Az a sok idő, amit ott töltöttem, soha nem múlik el, mindig eszembe jutnak, a beszélgetések, a tanácsaik, és nem csak a nehéz időszakokban. Nagyon sok mindent tudnék mondani, amit egy szóval tudok összefoglalni: KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNJÜK!
.
Zoltán lassan egy éve lakik az Üdvhadsereg Új Reménység Háza szállóján. Már felvételekor is szembetűnő volt, mennyire reálisan méri fel helyzetét, önmagát, lehetőségeit. A vele készült riportot osztanám meg sok szeretettel, mindazokkal, akik olvasni/látni szeretnék, van igenis lehetőség talpra állásra, a választásra. Az életért való küzdés mindig meghozza gyümölcsét. Isten áldása van rajta!
NAN: - Mióta hajléktalan, Zoli?
Zoltán: - 2004 óta.
NAN: - Miért vált azzá?
Zoltán: - Családi problémák miatt sajnos. Sok év alatt felgyűltek a nehézségek, konfliktusok, amiket hol sikeresen kezeltünk, hol nem, de eljött egy nap, amikor úgy éreztük, jobb lesz külön egymástól. Elköltöztem. Később, egy alkalommal újra próbálkoztunk rendezni kapcsolatunkat, akkor hazaköltöztem, ám sajnos nem sikerült még sem, így véglegesen feladtuk a házasságunkat. Ezt követően kerültem ki az utcára.
NAN: - Mit csinált az utcán? Hogy élt, tartotta fenn magát?
Zoltán: - Próbáltam munkát keresni a Moszkva téren, de az az igazság, hogy a kannás bort hamarabb megtaláltam mindig. Fesztiválokra jártam. Részegen a barátommal kísérletezgettünk több dologgal kapcsolatban ez idő alatt, így jutottunk el a parafa dugók kreatív felhasználásához is.
NAN: - Mikor érezte, hogy ebből az életvitelből elege van, és szeretné helyre hozni az életét?
Zoltán: - 2014. májusában már több egészségügyi problémával küszködtem, pl. májbetegséggel. A sok alkoholfogyasztás meghozta eredményét. A kórházban töltött idő alatt volt időm gondolkodni az életemről, és rájöttem, nagyon nem jó irányba halad így. Mikor kiderült, hogy a többféle egészségügyi romlás a szervezetemben eljuttatott oda, nem tudok munkát vállalni miatta, akkor a parafa dugókból készíthető kis bábok faragását választottam elfoglaltságnak. A kórházból való kijövetelem után az utcára mentem, hogy az addig elkészített bábokat elajándékozhassam mindazoknak, akik kérik, valamint újakat készíthessek esetleg igény szerint. Az értük kapott adományokból tartom fenn magam.
NAN: - Az elkészített bábuk sikerességének következtében nemrég egy váratlan és különleges megkeresést kapott. Miről szólt a kérés?
Zoltán: - 2017. április hónapban azzal fordultak hozzám, hogy a 2017. május 31-én tartandó Jószolgálati díj átadására kerülő ajándékcsomagokba készítsek egy kis madárkát parafa dugókból. Szám szerint 200 db-ot. Megtiszteltetés volt számomra mindenképp. Másfél hónap alatt kellett elkészítenem. Jólesett látni, hogy megbíznak bennem és a munkám fontos része lehet egy nagyszerű tervnek, ajándéknak.
NAN: - A gálaesten részt tudott venni?
Zoltán: - Igen, ott lehettem, meghívást kaptam rá. Partnernőm, akivel részt vettem a gálán, egy régi kedves ismerősöm. Most mellettem áll, támogat a munkámban, egészségügyi problémáimban, felépülésemben. Ezért is kértem fel őt, hogy legyen társamként jelen ezen a nagyszabású rendezvényen.
NAN: - Milyen tervei vannak a jövőre vonatkozóan?
Zoltán: - Mostanában már néha megkeresnek, készítsek valamiből több darabot rendezvényekre (pl. esküvőre). Ezeket szívesen elvállalom. Folyamatosan próbálok ki új dolgokat, tárgyakat, ajándékokat, amik megvalósíthatók ebből az anyagból. Eddig különböző állatokat, télen Mikulást, karácsonykor angyalt, tavasszal virágot stb. készítettem, vagy ami épp az eszembe jutott. Azt szeretném, hogy egyre jobb legyen az egészségi állapotom, amivel még több lehetőség nyílna ki számomra a munka területén, és mihamarabb rendeződhetne az életem. Szeretném megköszönni az Üdvhadseregnek, amiért támogató intézményként mögöttem áll, és olyan körülményeket teremtett számomra, hogy kiteljesedhetek abba az irányba, ami hasznomra válhat.
Zoltán számomra példaértékű, aki megmutatja kitartásával, életéért való küzdésével, elszántságával, hogy teljes életet akar élni, akármilyen is az egészségi állapota, élethelyzete, lakhatási körülményei. Ezt a folyamatos előtakarékosságával is bizonyítja, ami szintén kiemelendő, hisz kevés ember gondol erre, még azok közül is, akiknek saját házuk, lakásuk van. Zoltán (tudtán kívül valószínűleg) társai elé is példát mutat szorgosságával, kiegyensúlyozottságával, céljainak kitűzésével. Szociális munkásként csak támogatni, bátorítani tudom mindabban, ami hasznára válhat, és megtiszteltetés számomra, hogy egyik kedves lakóm életének, ilyen jellegű változásainak részese lehetek.
Budapest, 2017. június 8.
Nagyné Albert Nóra
szociális és mentálhigiénés munkatárs
.
Az én történetem ott kezdődött, hogy a Bank, - devizás voltam - elárverezte az otthonomat.Mivel családom nincs, a fiam már felnőtt, hirtelen nem tudtam, hová menni, a garázs lett az "otthonom" ideiglenesen, ahová a bútoraimat és személyes holmimat tároltam, havi 20eFt-ért. Egy-két hónapig én még ismerősöknél húztam meg magam.
Mindez 2014.05.17én történt, a fiammal együtt "kiköltöztünk". Ő, - szerencsére- az akkori barátnőjéhez költözött. Én bizonytalan helyzetben - a Bank és a Végrehajtók - 50 %-ban vonta a fizetésemet - maradtam.
Tehát anyagilag és erkölcsileg megtépázva - ugyan a munkám megmaradt -
így ez egy jó "kapaszkodó" volt, ahhoz, hogy még "EMBER"-nek érezhessem magam.
Szerencsére vannak még jóindulatú régi ismerősök és barátok, akik a segítségemre voltak. Egy ilyen régi jó barátnő jött a segítségemre, aki 2016.10.18-án elvitt engem az ÜDVHADSEREG "Új Élet Háza" Budapest,VI. Bajnok utca 25.szám intézményébe.
Ekkor hallottam először létezéséről, ahol szeretettel fogadtak, és valami csodaszép szobát ajánlottak fel új otthonomul. Elámultam, hogy milyen rendes körülmények közé kerülhettem, viszonylag kevés bérleti díj ellenében. Számítógép, TV, mosógép, mindenkinek külön kis személyes hűtő és kis szekrény a konyhában a saját dolgai elhelyezésére. Ez mind kulccsal zárhatóan saját részemre biztosítva!
Persze HÁZIREND mindenhol van, és ezt illik betartani. Nem különösebbek, mint TILOS az alkohol a dohányzás (kijelölt helyen szabad) és az együttélés szabályainak betartása.
FONTOS a kimaradáskor előre szólni és a mindenkori ügyeletesnek bejelentkezni.
Nekem nagyon elfogadható rendszernek bizonyult, hiszen ahol RENDSZER van, ott REND is van.
Azért a jó és kellemes dolgokat is megemlíteném, hiszen a kirándulások és egyéb foglalkozások - napi szinten - igazán felpezsdíti az ott élők életét.
Az ünnepek is családiasak, együtt vagyunk örülünk egymásnak és közösen készülünk ünnepi műsorokra, az itt dolgozó szociális munkások és segítők csapatával.
Megemlíteném még az Üdvhadsereg Házában működő gyülekezet tevékenységét, - ez teljesen elkülönül az Üdvhadsereg házirendjétől - aminek - az ott létem kezdetétől - a mai napig tagja és segítője vagyok. Magam is végzek önkéntes munkát és szívesen veszek részt minden meg-
mozdulásban.
Úgy gondolom, szerencsésnek mondhatom magam, hogy az ÜDVHADSEREG-hez vezérelt a sorsom, mivel a mai napig visszajárok rendszeresen a Házba, és egyéb programokban szívesen részt veszek.
Említeném még az ott lakás anyagi részét, ami nagyon elfogadható, sőt még az is fontos, hogy havi X összeg "kötelező megtakarítást" ír elő az intézmény. Azt gondolom, ezt önerőből képtelenek lennénk megteremteni, hiszen különböző körülmények közül kerülünk be az intézménybe, ahol nem tudtunk takarékoskodni. Nagyon fontos ez, hiszen ha kikerülünk az intézményből, ezt a megtakarítást kézhez kapjuk!
A magam részéről annyit, hogy 63 éves koromban kerültem be az intézménybe, egy életmentő műtét után. Négy és fél hónapot töltöttem itt és a mai napig visszajárok, a lakótársaimmal tartom a kapcsolatot.
Szintén baráti segítséggel, 2017.03.01-től albérletbe mentem, egy olyan hölgy mellé, akinek segítségre (volt) és van szüksége. Megjegyzem az egyik (szakmám) hivatásom szociális gondozó és ápoló.
Minden olyan krízishelyzetben lévő hölgyet, bíztatok arra, hogy keresse meg az intézmény vezetőit, és ha megfelel a körülményeknek és a HÁZIREND-et is be tudja tartani, akkor egy "kis mennyországba" kerülhet,
amíg újra kiléphet, - megerősödve - az ÉLETBE!
Budapest, 2017. 07.26.
Fruzsianna
egy volt lakó
.
Célunk, hogy minél több elesett és reményvesztett ember találjon új utat magának és kezdjen új életet az általunk kínált támogatással élve. Az Üdvhadsereg Szabadegyház Magyarország intézményeiben olyan színvonalas ellátást nyújtunk, amely messze túlmutat a fizikai szükségletek kielégítésén.
Tiszta, szép és méltó környezetet biztosítunk az újrakezdéshez, lelki segítséget és tanácsadást kínálunk a hozzánk fordulóknak. Az Üdvhadsereg az elmúlt 90 évben rengeteg embernek adta vissza korábbi életét.
Büszkék vagyunk arra, hogy egykori ellátottjaink között van olyan, aki ma hajóskapitányként dolgozik a Dunán, és olyan is, aki visszavette a szakácssapkát és egy étterem séfjeként kezdte újra életét.
Hiszünk abban, hogy a hajléktalanság átmeneti állapot, ami visszafordítható és megváltoztatható. Tekintse meg kisfilmünket, ami egy igaz történet illusztrál.
Támogatását az alábbi három módon juttathatja el hozzánk.
Minden segítség számít!
Adója egyházi 1%-ával a biztonság jóval többet jelent: oltalmat
Az Üdvhadsereg munkája messze túlmutat azon, hogy biztonságos átmeneti segítséget nyújtson egy krízishelyzetben. Olyan oltalmazásban részesít, amely hosszú távon segíti a nehéz élethelyzetek megoldását.
Az Üdvhadsereg munkája messze túlmutat azon, hogy támogatást nyújtson a bajban. Valódi pártfogást kínál elesettség idején.
Az Üdvhadsereg munkája messze túlmutat azon, hogy ételt adjon a rászorulóknak. Egészséges élelmiszert és emberhez méltó környezetet biztosít az étkezéshez.
Az Üdvhadsereg munkája messze túlmutat azon, hogy szállást adjon a hajlék nélkül élőknek. Támogató, otthonos környezetet nyújt a leginkább rászorultaknak.
Nyomtatvány dokumentum formátum
Kép formátum 1% rendelkező nyilatkozat Üdvadsereg
Köszönjük támogatását!
Az adó 1+1 százaléka nagy segítség az egyházaknak, hiszen az adomány segítségével segít a rászorultakon. Felhasználásával segítünk a bajba jutottakon, anyaotthonnal, befogadó intézményekkel, ételosztással és hittel tesszük lehetővé az újrakezdést, illetve a létfenntartást.
Az egyszázalék felajánlása a technikai szám segítségével történik. Töltse le az ezen az oldalon felül található nyomtatványt, rendelkező nyilatkozatot, vagy írja fel a 0176-os számú technikai számunkat. Köszönjük segítségét, amivel mi is többet segíthetünk!
Támogatását az alábbi három módon juttathatja el hozzánk.
Minden segítség számít!
