Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe.

Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett). Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: "Akarsz-e meggyógyulni?" A beteg így válaszolt neki: "Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem."

Talán az egyik legszomorúbb mondata az evangéliumoknak: „Uram, nincs emberem!"   
Aki egyedül marad, fontos, hogy önmagába nézzen! Szükséges a bűnbánat, a hibáink belátása. Ám az egyedül létnek nem mindig mi vagyunk az okai. Olykor egyszerűen csak arról van szó, hogy megfeledkeztek rólunk. Lelkük rajta – mondhatjuk, de attól még rosszul esik. Azt azonban ne feledjük: Senki nem elhagyatott, aki Istenre bízza magát!
A magányban, reménytelen helyzetben nem következhetett be a gyógyulás ennek az embernek az életében. Valaki kellett, aki megfogja, felsegítse, bevigye a vízbe. Igen van, hogy az ember már annyira megfáradt, annyira reménytelen, annyira megalázott, és kifosztott, hogy nem képes egyedül megtenni az első lépéseket annak érdekében, hogy ”felkavarodjon az álló víz az életében”.  Kell hozzá valaki, aki odamenjen, felsegítsen.  Akarunk-e ma Krisztusnak ilyen felsegítő, reményt adó jó hírei lenni, ebben a bűnnel megterhelt világban? És bizony rajtunk múlik, hogy meglátjuk-e az ilyen embereket és odamegyünk-e hozzájuk!

ADOMÁNYOZÁS