„Az ÚR ezt mondta Abrámnak:

„Az ÚR ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége. Abrám elment, ahogyan azt az ÚR mondta neki, és Lót is vele ment. Abrám hetvenöt éves volt, amikor kijött Háránból.” 1 Mózes 12: 1-4

Az elhívás során döntő mozzanat az, hogy az ember tud-e engedelmeskedni a hívó szónak és
tudja-e érzékelni az ígéretekben a nem látott dolgok valóságát. Ábrahám engedelmességét
ez az egyszerű, de mégis sokat mondó szócska fejezi ki, hogy „elment”. Ebben az egyszerű szóban, ami a valóságban tett volt,  benne van az új élet kiindulópontja. Ábrahámnak el kellett hagynia lakóhelyét, családi és rokoni körét, hogy elinduljon egy idegen országba, ahol ő, mint jövevény, polgárjog és rokonság védelme nélkül volt. Az elhívásban azonban Isten nemcsak „szegényít”, hanem ajándékaival gazdagít is. Isten gazdagítása először is a hitet erősítő, részben próbára tevő ígéretekben áll.  Ábrahám elhagyta rokonai körét, ehelyett azt az ígéretet kapta, hogy lesz új családja úgy, sőt nagy nép ősatyja lesz.
Egészen biztos vagyok benne, hogy nem volt könnyű Ábrahámnak ezt a lépést megtennie, mint ahogy ma sem könnyű a személyes életünkben Isten elhívására igen mondani.  Sok minden fel kellett adnia,  és nekünk is sok mindent fel kell adnunk. Talán legjobban önmagunkat, saját akaratunkat, elképzeléseinket.
Vajon tényleg veszteség számunkra az, amit feladunk Istenért? Azt gondolom nem szabad annak lennie. Isten világosságában Pál apostol is kárnak és szemétnek értékelte azt az életében, amit feladott Krisztus követéséért.

ADOMÁNYOZÁS