„Ó Uram micsoda az ember, hogy törődsz vele, az emberfia, hogy gondolsz rá? Az ember a lehelethez hasonló, napjai a tűnő árnyékhoz” 144. Zsoltár 3-4.

Az ember képes mindig kibúvót keresni… bármire. Lelkészi szolgálatom alatt sokszor találkoztam az alábbi kijelentésekkel: még fiatal vagyok ehhez, majd ha öreg és nyugdíjas leszek, akkor törődök Istennel! Az idős pedig ezt mondta: az én koromban már minek keressem Istent? Túl öreg vagyok én már ehhez. Már a templomba sem tudok elmenni. Mindenféle betegséggel küszködöm. Ha, eddig nélküle életem az életem, és csak magamra számíthattam, akkor megpróbálom a hátralévő időmet is nélküle tölteni! Ez már nem nekem való!


Igen kifogás az mindig van! Túl fiatal, túl elfoglalt, túl gondterhelt, túl beteg stb….

 

Nem az a fontos, hogy hány évesek vagyunk, hanem az, hogy akarunk-e egy lelkileg nyugodtabb életet önmagunknak és ezáltal másoknak is? Nem az a fontos mennyire vagyok elfoglalt, hanem az, hogy szakítok-e időt Istenre, akarom-e a vele való közösséget. Mert ha igen, akkor az Istennel való rendszeres kapcsolatra van szükségünk! A rendszeres és őszinte Isten előtti ima a következőket jelenti: közösséget Istennel, bizalmat, békességet, felszabadultságot! Nem tudom, hogy ezekből az érzésekből mennyi van jelen az életünkben, de azt hiszem, hogy van mit tanulnunk ezen a téren is!

ADOMÁNYOZÁS