Őszintén vagy hiteles

Lassan két éve lesz, hogy intézményünk nappali melegedőjében teljesítek szolgálatot, s azt hiszem, nem is veszem rosszul az akadályokat, kihívásokat.

Az ide betérő emberek semmivel nem különböznek az átlagtól, ugyanúgy elrontottak néhány dolgot az életükben, mint bárki más, csak az ő kudarcuk látványos. Ennek felismerése iszonyatos lelki gyötrelemmel jár, miközben vergődnek az önsajnálat és az önvád kínjaival. Tapasztalatból mondom ezt, mivel én négy év utcai és öt év szállón töltött élet után vagyok, ami nem kis megpróbáltatás különösen egy nő részéről. Ezekben a körökben a farkastörvények uralkodnak, nincs igazán helye az észérveknek, mert az ököljog érvényesül. Az utcai lét olyannyira megviselt, hogy agyvérzést kaptam, de életben maradtam, ami egyedül az Úr Isten kegyelmének tudható be. Ez a saját bőrömön megtapasztalt irgalom vezetett a megtérésemhez és most ott tartok, hogy minden igyekezettel azon vagyok, hogy ezt a kegyelmet soha ne bánhassa meg az én Gazdám.

Minden átélt negatívumot jóra fordított az Isten és Jézus Krisztus barátja, munkatársa lehetek. Ezt az átélt istenélményt szeretném én továbbadni a gondozottjaimnak, mert hiszem, hogy ők is részesedhetnek ebből. Az ebédnél – mivel népkonyhát is működtetünk – egy-egy igeszakaszt rájuk vonatkoztatva igyekszem magyarázni. Elmondom, hogy ők sem nagyobb széltolók Zákeusnál, őket is tárt karokkal várja az Atya, mint a tékozló fiút. S nekik sem lesz meg ismét az a sok jó, ami volt, mint az elveszett fiú eltékozolt vagyona, de kezdhetnek újat, mint a megfeszített lator. Mindössze arra kérem őket, ne halogassák, mert nem tudni, lesz-e holnap.

Azt hiszem, én vagyok az egyedüli szociális munkás, aki örül a krízisidőszaknak, mert szombatonként tartok egy olyan csoportos foglalkozást, ahol mindenki elmondhatja, milyen hatások érték az elmúlt héten. Érdeklődök bizonyos dolgokban az érzéseikről, kíváncsi vagyok a véleményükre és bátran, őszintén elmondhatják a gondolataikat. Komoly feladatot jelent ez nekik is, mert mindig körbemegyünk, senki nem maradhat ki és nem szólhatnak közbe, csak amikor rájuk kerül a sor. A beszélgetés során felvállalom mindazt, amit elrontottam, ettől válok hitelessé előttük. Nem csinálok titkot a múltamból és ezért érzik, tudják, hogy együtt érzek velük. Olykor biztatni kell őket, hogy nem vagyok kakukktojás, nekik is megvan a lehetőségük, az életük értelme, csak meg kell keresniük. Ez ugyanolyan dolog, mint a gyermekkorban elszenvedett sérelem, amit újra kell gondolni, de el kell engedni, mert az már a múlté. Kifejezetten lelki ébresztőnek tartom a tavasz kezdetét, mert ugyanúgy őket is ébresztgetni kell, mint ahogy a természet ébredezik. Azt az Isten ébresztgeti, én a csoportomat. Amit eleinte szégyelltek, már őszintén felvállalják, néha sírnak is. Tele vannak elfojtott, elpalástolt érzelmekkel, amik a beszélgetés alatt felszínre kerülnek, és nem terheli őket tovább. Néhányan már munkát is keresnek, van, aki talált is, de a szabadnapján bejön közénk. A nehezen oldódó indulás után egyre nyitottabbá váltak, néhányan családjukként említik meg közösségünket.

„Olykor olyanokkal kell foglalkoznunk, akikről már mindenki más lemondott. Talán mi magunk is arra a következtetésre jutunk, hogy nincs esély az előrehaladásra. Ha ilyenkor rátalálunk egy halvány reménysugárra, az elég lehet a fordulathoz, a számottevő eredményhez, ahhoz, hogy megmentsünk valakit, aki arra érdemes. Próbáld meg, barátom, csak még ez egyszer!” (Hanoch McCarty)

Újlaki Józsefné

Budapest, 2013. február 16.

2013. február

Amikor a gyermek tanít…

A gyermekek számára bizony már kezd hosszúra nyúlni a tél, és nehezen viselik, hogy az udvari hancúr, nagy rohangálások, friss levegő és napsütés az igényeikhez képest a napjuk minimális részét tölti ki. Mert számukra érthetetlen, felfoghatatlan, hogy anya nem tud kétfelé szakadni, egyik felével velük játszani, szánkózni, vagy pocsolyában ugrálni, másik felével főzni-mosni-takarítani.

A felgyülemlett energiájuk kitörésekor néha az aula egy nagy hangversenyteremmé változik (az éneklés, duruzsolás, kiáltás keverékét különösen kiemeli az aula akkusztikája), a szobanövények és fotelek akadálypálya részeivé válnak, a folyosó pedig kifutóvá. És bizony megesik, hogy a hangerő, a távolság, vagy a lendület bemérésekor elszámítják magukat. Megtörténnek a kisebb nagyobb huppanások, karcolások, koccanások. És ilyenkor kerülnek elő az édesanyák, akik anyaoroszlánként kelnek gyermekük védelmére.

Legutóbb két négyéves csemetének sikerült összeütközésbe kerülnie egymással. Görbült a száj, könnybe lábadt a szem. Réka (a „sérült” fél) édesanyja azonnali megtorlást követelve állt a „vétkes” Zsolti előtt. A gyerekek feje fölött a két anya indulatosan, gesztikulálva követelte saját gyermeke igazságát.

Zsolti, a „támadó” megszeppenve nézett hol egyik, hol másik felnőttre, és mivel inkább a feszültséget érzékelte, nem annak okát, egy idő múlva legörbült a szája és sírni kezdett. Réka, a „sértett” szintén megszeppenve nézett hol egyik, hol másik felnőttre, majd a szipogó Zsoltira. Ő sem értette a feszültség okát, de inkább tudott azonosulni Zsolti bánatával, így vigasztalóan átölelte, csitítgatta. Nekik nem okozott nehézséget, hogy a „konfliktusukat” rendezzék, egymásnak megbocsássanak.

A vitára megjelenő gondozó már csak a gyerekekre hívta fel az édesanyák figyelmét. Kövessék az ő példájukat: bocsássanak meg egymásnak, mosolyogjanak egymásra, és „játszanak” tovább.