Otthonunkban különösen nagy jelentőséggel bír május első vasárnapja, Anyák napja. Erre az ünnepre gondolva az ember előtt romantikus képek jelennek meg az anyaságról: ahogy egy gyermek belesimul az anya karjaiba, ahogy betegen, bágyadt tekintetét a gondoskodó édesanyára veti, amikor első lépéseit megteszi édesanyja felé, amikor először kimondja: anya, amikor olyan kacajjal, mosollyal ajándékozza meg édesanyját, amit csak neki tartogat, amikor először rajzolja el az „én anyukám”-at.  Hajlamosak vagyunk ilyenkor az agyunk egy hátsó zugába űzni az olyan képeket, amikor a gyermek hisztizik, visszabeszél, nem hajlandó megenni a főzeléket, földhöz vágja magát és üvölt a zsúfolt üzletben, vagy éppen kamaszként duzzogva a szoba sarkában gubbaszt, és a fülében dübörög a zene.

Itt, az anyaotthonban mintha az anyaság örömei és nehézségei tömörített változatban jelennének meg. Hiszen 14 édesanya küzd a hétköznapokkal – és néha a gyermekeivel – egy fedél alatt. 14-en, és mégis egyedül. Egy személyben kell a család fenntartásáról gondoskodni, fegyelmezni, biztonságot nyújtani, nevelni, szeretni, főzni és takarítani. Az anyasághoz kötődő romantikus képeket elnyomja az aggódás, hogy mi lesz holnap, hogy adjam meg a gyermekeimnek, amire szükségük van?
Különösen fontos ilyen helyzetben, hogy az évnek azon az egy napján kicsit kizökkenjünk a hétköznapi taposómalomból, és lássuk meg, milyen értékes megbízatást kaptak az édesanyák. Hogy különlegesek, mert egy – vagy több – különleges emberke felnevelésének a feladatára éppen ők lettek kiválasztva.

Aki rájuk bízta ezt a feladatot, látott bennük elég erőt, kreativitást, fantáziát, türelmet, hogy a feladatot képesek elvégezni.
Idén különlegességük kiemelésére egy „szépség nap”-ot kaptak az otthonunkban lakó édesanyák. Örömmel fogadtuk az önkéntesek felajánlását, akik idejüket, eszközeiket, tudásukat egy napra a Fény Háza lakóinak adták.

Fodrász, kozmetikus, manikűrös, pedikűrős és masszőr szakemberek lepték el a házat, minden helységben, sarokban, csattogott az olló, zúgott a szárító, száradt a körömlakk. Percről percre oldódott a hangulat, lazultak az izmok, szépültek az anyukák. Közben a gyerekek ügyeskedtek. Mindent beleadtak, hogy a legtökéletesebb ajándékot készítsék el az ő különleges és szép édesanyjuknak. Igazán szélesre akkor terült a mosoly az anyukák arcán, amikor előkerültek a gyerekek a virággal, és a saját kezűleg ragasztott, vágott, vasalt, bütykölt munkájukkal.

Itt a gyönyörű tavasz, zöldül a természet, tele a levegő illatokkal. Egy kora tavaszi szombaton (nem is sejtve, hogy a tél még visszatér) otthonunk lakói önkéntesek segítségével kis primula palántákkal színesítették a virágágyásokat. A kis túlélők dacolva a tél utolsó, makacs, fagyos próbálkozásaival életben maradtak, és az első meleg napsugarak hatására zöldellni, sárgállni, piroslani, virítani kezdtek a járda mellett. Ahányszor belépek a kapunk, magukra vonják tekintetemet, és felderít a kitartásuk.

Egyik nap a mosolyom hamar lehervadt, ahogy kedves, ismerős palánták mellett egy betolakodót fedeztem fel. Egy méretes csalánbokrot. Sőt, kettőt, meg még három nagy gazcsomót. Nem szükséges biológusnak lennem ahhoz a felfedezéshez, ezek bizony nem egy éjszaka alatt kerültek oda. Idő kellett, hogy meghúzódva, egy-egy primula, vagy levendula árnyékában megjelenjenek, utolérjék a kis növényeket, majd leuralva már be is árnyékolják, elszívják a napfényt, tápanyagot. Hogyhogy nem vettem észre, és rajtam kívül az a 40 ember, aki napi szinten ki-be jár a kapun? A fokozatosan teret hódító gazhoz egyszerűen hozzászokott a szemünk, és csak akkor vettük észre, amikor már túl nagyra nőtt.

Sajnos így működünk. Ha nem vagyunk résen, könnyen hozzászokunk olyan dolgok jelenlétéhez otthonunkban, életünkben, amit ki kellene gyomlálni már megjelenése pillanatában. Megtűrök egy rosszindulatú gondolatot a másik ember felé, és a gondolat szavakká növekszik, és ellenségeskedéssé fajul, szinte észrevétlenül. Egy kölcsönvett dolgot elfelejtek visszaadni, egy sóhaj panaszáradattá növekszik, és még sorolhatnánk.

A csalán-bokrot az egyik édesanya kigyomlálta. De ez még kevés lenne. Vállalta, hogy „gyomkereső” napokat iktat be, hogy azokat a gazokat is kiirtsa, amikhez kezdenénk hozzászokni.  A saját „élet-kertünkben” azonban nekünk kell újra és újra ellenőrizni, szükség van-e gyomlálásra.

Egy szép napos délelőtt megjelent otthonunk udvarán egy cica (szép fehér bundával, fekete farkincával és két vicces szürke folttal az oldalán), és rendszeresen visszatérő vendégünk lett. Kitartóan próbálkozott a ház összes lakójával megismerkedni, a nyitva felejtett ajtón besurranni, és az ablakfába a monogramját vésni. A gyerekek persze kaphatóak voltak egy kis simogatásra, hancúrra, de bizony a „kegyetlen munkatársak” részéről minden alkalommal csak üldözést tapasztalt. Hiszen az előírások kerek-perec kimondják, hogy egy intézményben macskának helye nincs. Amikor már minden riasztó próbálkozásunk (sicc-elés, tapsolás, toporgás, stb.)   csődöt mondott, és őfelsége épp csak a farkincáját legyintette meg, elindultam, hogy utolsó próbálkozásként felkutassam a gazdáját, hogy segítséget kérjek tőle.

Amikor a szomszédnak előadtam problémánkat, meglepetésemre könnybe lábadt szemmel fogadta a hírt, mivel már napok óta aggódnak, hogy „Pamacs” (kiderült, hogy ez a becsületes neve) nyomtalanul eltűnt, és még enni sem jár haza. A nagy találkozáskor a cica lehajtott fejjel somfordált elő a bokrok alól, a gazdi pedig mosolyogva becézgette, ölelgette, simogatta, kabátjával takargatta.

A jelenetet látva eszembe jutott, hogy a héten a Gyermek-Biblia órán a Tékozló fiú (Lukács evangéliuma 15,11-32.) története lesz a téma. Van valami közös Pamacs, a Tékozló fiú és a mi történetünkben. Ahogyan Pamacs és a Tékozló fiú otthagyta a szerető otthont, hogy jobb társaságot keressen, úgy fordulunk el mi is Mennyei Atyánk szeretetétől, hogy a saját fejünk után menjünk. Mi is megtapasztaljuk, hogy ha az elején jól is mennek a dolgok, mégsem boldogulunk egyedül, Isten gondoskodó szeretete nélkül. És milyen jó, hogy Isten egészen közel jött, elénk jött, amikor emberré lett, hogy magára vegye a mi engedetlenségünk, elkóborlásunk büntetését. Hogy amikor találkozunk, akkor teljes megbocsátással ölelhessen magához, ahogyan Pamacsot a gazdája, a Tékozló fiút az édesapja.