Öt évvel ezelőtt még egyfajta reménnyel néztünk előre. A nyugati demokrácia rendszere és az önmegvalósítás banki hitelekbe csomagolt álmai mindannyiunk előtt megcsillogtatták bájaikat. Persze sok-sok jó is történt velünk!
A családokban ezernyi módon jelenik meg a problémákkal való képtelen vagy nehézkes megküzdés. Bezárkóznak, bizalmatlanok egymáshoz. Nehezen fogadnak el mástól lelki és életviteli segítséget.
Természetesen a férfiak is ki vannak téve ezeknek a hatásoknak, főleg középkor felé közeledve. Az Új Reménység Háza Férfi Átmeneti Hajléktalan Szálló lakói is honfitársaink. A társadalom is elismeri, hogy a változó körülmények között igen nagy létjogosultsága van a szociális munkának és a szeretetszolgálatnak. Kollégáimmal igyekszünk Jézus Krisztus indulatával lenni a hozzánk betérő bajbajutott férfiak felé…
Azt mondják, hogy sokszor a saját ”szenvedéstörténetünk” terel a segítő szakma felé. Ez így van. Jézus Krisztus is hozzánk hasonlóvá lett, kivéve a bűnt. Átérezte, tudta gondjainkat, örömünket, vívódásainkat. Ezzel még jobban megértett minket és tudjuk az evangéliumokból, hogy akin tudott személyesen segített.
Természetesen rengeteg elv van, ami alapján végezzük a feladatainkat, de most a türelemről szeretnék beszélni:
Vannak férfiak, akik komoly krízis után érkeznek hozzánk a hajléktalan ellátó rendszerbe. Állandónak vélt munkalehetőségük szűnik meg. Nincs másik állásra lehetőség. Albérletet nem tudnak finanszírozni. Eddig a maguk módján laktak, most kényszerből kénytelenek más férfiakkal megosztani életterüket: lakószobát, zuhanyzót, WC-t, ebédlőt, ételmelegítőt, ebédlőasztalt. A saját testi-lelki-szellemi vívódásukon túl, még más nehéz sorsú emberek természetét is el kell viselniük. Az utcáról nem lehet munkába járni. Ebben a bénultságban a gyász, depresszió, agresszió különböző mértékű formái jelennek meg.
Az egyik ellátottam is így járt. A nyolc osztály után komótosan töltött el húsz évet egy munkahelyen, majd felmondtak neki. Végkielégítését hamar felélte. Nem gondolt a holnapra. Teljesen megbénult lelkileg. Apja kíséretében hozzám került felvételre. Mondhatni kissé fogyatékosnak tűnt. Flegma, türelmetlen viselkedésével több esetben konfliktust váltott ki még velem szemben is. Dilemmába jutottam. Hiszen nem kevés pszichikai terheléssel jár az ilyen ismétlődő konfliktushelyzet. Isten szeretete győzött bennem. Visszaemlékeztem arra, hogy én is voltam tartós álláskereső és bizony a depresszió engem sem került el. Minden ilyen helyreigazító helyzet után jobb lett a kapcsolatunk. Bár a szobatársai között a rangsort nézve ő volt az utolsó, lassan-lassan az élethelyzet okozta gyász kezdett véget érni. Folyamatosan állás keresett, de sutasága, kis termete, sugárzó bizonytalansága elutasításra talált, mégis tartása, ruházata, hangulata, ha lassan is, de felfelé ívelt. Az intézményi lelkigondozó is pártfogásába vette. A lelki alkalmakat látogatni kezdte (immár fél éve). Nem tudta megfogalmazni, hogy ki is az Isten, de ment a szíve után. Bevontuk a rehabilitációs programunkba, ahol naponta precízen takarít. A szomszédos gyülekezetet is látogatni kezdte. Most az „Alfa” (hitmélyítő) tanfolyamon vesz részt.
Döbbenetes látvány, hogy egy üres, céltalan emberből hogyan lesz gondolkodó, imádkozó, bibliaolvasó ember. Könnyebb lett volna elküldeni, de Jézus Krisztus szeretete utolérte őt. Az intézményünk minden munkatársa közvetett vagy közvetlen része ennek a folyamatnak.
Számomra az alábbi eset is bizonyítja, hogy az ember nem egy gépezet, hanem élőlény. Míg a mai kor mindent instant kínál, kiderül, hogy az időt lehetetlen megspórolni: fel kell dolgozni az életünk történéseit. Fontos a személyes kapcsolat! Ez pedig időt, türelmet, szeretetet igényel. Isten munkatársaiként hálásak vagyunk, hogy tevékenységünk által bajbajutott emberek felemelkedését támogathatjuk.
Időt Istennek, időt magadnak, időt másoknak!
Bodóczki Antal-munkatárs
Új Reménység Háza Férfi Átmeneti Hajléktalan Szálló
