„Barátjuk leszek azoknak, akiknek nincsenek barátaik” Az embereknek szolgálni és segíteni hozzátartozik az Üdvhadsereg természetéhez.
Wittwer Bernhard őrnagy
A Magyarországi Üdvhadsereg vezetője, Budapest
Az embereknek szolgálni és segíteni hozzátartozik az Üdvhadsereg természetéhez és része a tiszti (lelkészi) fogadalomnak: „Barátjuk leszek azoknak, akiknek nincsenek barátaik”. Itt aktuálissá válik a kérdés, mire van szüksége a beszélgetőtársamnak, az embertársamnak, mi az, ami gazdagítja az életét? Ilyenkor nem életvalóságról vagy életmódról van szó, hanem az embertársunkról. Az életét lehetőségein belül, méltósággal, és ha szeretné, Jézus Krisztussal élhesse.
Ebben az összefüggésben fontos a „szeretet” szó. Szeretni embertársunkat, függetlenül attól, hogy: bankár, politikus, hajléktalan, roma, szenvedélybeteg, nagy kihívást jelenthet, azonban ez lehet a kulcs a változás kezdetéhez. A szeretet az embertársunk elfogadását jelenti, akkor is, ha „teljesen más világban” van otthon.
A nyugati világban a problémákat előszeretettel pénzzel közelítik meg, még a szociális hivatalokban is. Igen, a problémák egy része, ami látható, pénzzel megoldható, mint a lakhatás, az adósság-átütemezés, az egészségügyi ellátás. A nem látható problémák, mint a magány, a csalódás, az önértékelési zavar, az ember teljes magánya, ezek megmaradnak egy jobb szociálisan környezetben is.
Üdvhadseregként, keresztény közösségként tudatában kell lennünk annak, hogy nem a programjaink, csoportjaink, szolgálataink, zenénk vagy igehirdetéseink fogják szeretni embertársunkat.
Erre csak mi magunk, egyénként vagyunk képesek, az Üdvhadsereg katonái, munkatársai, barátai és látogatói, igen, mi emberek! Ezért éljük keresztényi és Üdvhadsereg mivoltunkat tudatosan azok felé, akiket nem fogadnak el, nincsenek lehetőségeik és barátaik.
Csináljuk !
Menjünk oda, keressük meg „embertársainkat”, mert ezzel többet teszünk, mint bármely szép meghívóval vagy szórólappal. Hívjuk meg „embertársunkat” az otthonunkba, és ne várjunk tovább rá szép termeinkben. „Éljünk” együtt velük, időről-időre igyunk meg velük egy csésze kávét, keressük fel a szociális otthonban vagy a magányos lakásban, a padlástérben, a parkban, a vonatfülkében, és fogadjuk el embertársunkat olyannak, amilyen, mindegy, hogy bankár, politikus, hajléktalan, roma vagy szenvedélybeteg. Meggyőződésünk, hogy küldetésünk az emberek életében valódi, pozitív változás előidézése, amely csak akkor lehetséges, ha ők maguk belső megújuláson tudnak átmenni.
Van-e jobb eszköz erre a velük való őszinte törődésnél ?
Vajon Jézus nem ugyanezt teszi-e velünk?
A kérdés az, hogy ez sikerül-e, az azonban nem csupán az Üdvhadseregnek, mint szervezetnek szól, hanem nekünk embereknek, és természetesen az üdvkatonáknak, az Üdvhadsereg munkatársainak, barátainak és látogatóinak, vagyis nekünk, keresztyéneknek.
