Kedves történet arról, hogyan lett a Dobozi utcai hajléktalan macskából Lukrécia? Nem hívtuk, de egyszer csak otthon érezte magát nálunk.
Mindig megmelengeti a szívem, ha meglátok egy lassan, komótosan sétafikáló cicust, ami csak arra vár, hogy a lábamhoz dörgölőzhessen, vagy hogy megsimogassam a fejét. Amíg családi házban laktam, mindig volt macskánk, de három éve csak messziről vágyakozok utánuk. A nyár elején viszont felcsillant a szemem, amikor meghallottam, hogy az udvarunkra rendszeresen bejár egy fekete kóbor macska, gondoltam, csak nem lesz senki olyan szőrös szívű, hogy nem ad neki enni. Hátha itt marad. Köztudott, hogy a macskák azt tekintik otthonuknak, ahol enni kapnak. És ez az állat kezdte nagyon otthon érezni magát, otthonosabban mozgott közöttünk. Én már elképzeltem, hogy nemsokára keresztül kasul bóklászik majd a virágok közt, odamegy a dohányzóba ennivalót kunyerálni, közben aki éri, megsimogatja, a macska meg a saját modorához mérten valami sajátos pimaszsággal tűri, hogy szeretgessék, és fürdeti magát a napfényben meg a népszerűségben.
Nem sokáig tartott a csendes örömöm, mert főnökasszonyunk kerek-perec kijelentette, hogy az ismeretlen, kóbor macskát ne etessük, nem tudjuk, honnan származik, ne szoktassuk ide. Nem veti el a gondolatot, hogy valamikor legyen egy házi állatunk, egy szürke cirmos kismacska, de azt majd ismert helyről adoptáljuk, kicsi korában.
Lassan, nagyon lassan szót fogadott főnökünknek majdnem mindenki, még pár hétig győzködni kellett egy-két lakót és kollégát, de hamar kiderült, hogy az állatszeretet nem ismer lehetetlent, a mi már nem is annyira kóbor, fekete cicusunk az épületen kívül, szemben, az utca másik oldalán kapja a finomabbnál finomabb falatokat. Hol a lakók közül valaki hozott neki ennivalót, hol egy-egy munkatárs lepte meg valamivel, úgyhogy egy idő után a porta ablakpárkány tele volt különféle márkájú macskaeledellel. Mintha hirtelen tucatnyi állatvédő bukkant volna fel köztünk.
Engem csak az zavart, hogy a macska sűrűn vakarta a nyakát, és ott több foltban hiányos volt a szőr. Nem tudom pontosan, hogy hogyan néz ki egy rühes macska, de arra gondoltam, hogy ha hordoz magában valamilyen fertőzést, az egyikünknek sem lesz jó. Addigra már a cicus viszont bátran járt ki-be a kapun, sőt eléggé elítélhető módon önkényesen bement a lépcsőházba is, meg a nyitott ablakokba is felugrott, hogy terepszemlét tartson a Szálló összes lakosztályában.
Kezdtünk róla beszélgetni a munkatársakkal, hogy jó lenne neki nyakörv, hátha csak bolhás, vagy keressünk kellene valami fertőtlenítőszert neki a gyógyszertárban, de egyikünknek sem volt ideje foglalkozni vele munkaidő után, a helyettesítésekkel voltunk elfoglalva. Teltek a hetek, és csak addig jutottunk, hogy állatorvoshoz kellene elvinni, az megállapítaná, hogy beteg-e a macska, vagy hordoz-e magában fertőzésveszélyt, de megállapítottuk, hogy ez elég drága dolog lenne. Egy ismerősöm említette az állatvédő ligákat, ahol esetleg ingyen is megvizsgálják a cicusunkat, így a neten kezdtem el keresni ilyen lehetőséget. Így akadtam rá a XVIII. Kerületi Szent Bernát Pestimrei Kisállat-ambulanciára, amiről azt olvastam, hogy a vezetője, Dr. Zöldi Tamás állatorvosnak szívügye a kóbor állatok egészségügyi állapota, gyógyítása. Ő működteti a Pro Canibus Állatvédelmi Alapítványt is. Facebook-on felvettem az ambulanciával a kapcsolatot, és jeleztem feléjük a mi kóbor macskánk helyzetét. Bátorítottak, hogy keressem fel őket, megnézik az állatot és a költségekre is találunk valamilyen megoldást.
Pár nap múlva érdi barátaimat látogattam meg, ahol meséltem a szállónkra kéretlenül beköltöző de egyre népszerűbb macskáról, a betegségéről, a kispesti állatorvosról. Közben megtudtam, hogy nemrég pusztult el az ő kedvenc házinyuluk, kerülgetik a ketrecét, a játékait és a hordozó boxot, amivel szállították az orvoshoz. Rögtön kaptam az alkalmon, és elkértem tőlük ezt a kelléket, mert arra gondoltam, hogy ezzel már el is tudnám vinni buszon a mi macskánkat Pestimrére. Az ötletnek a barátnőm is megörült (szívügye az kisállatokról való gondoskodás), hogy felajánlotta, ha bármilyen költségem lesz, ő szívesen átvállalja.
Még aznap este írtam e-mailt Petinek, hogy segítsen befogni a macskát, mert megoldódik az orvosi kezeltetése. A szabadságom egyik napján reggel hívott Péter, hogy ott napozik a macska a szomszéd gyülekezeti udvaron, ha gondolom, menjek érte. Nekem aznap du-ra programom volt, a buszozás pedig sok időt vett volna igénybe, ezért felhívtam az ismerősömet, hogy volna-e kedve autóval elvinni „minket” az orvoshoz, de ő nem ért rá, viszont nagylelkűen mondta, hogy hívjak nyugodtan taxit, nem sajnálja a költséget, intézzem csak el, ha már adott a helyzet.Az út viszontagságairól annyit, hogy ez a mi egyre drágább cicusunk végig fájdalmasan nyávogott, mini földrengésszerű állapotokat idézett elő mellettem az autó hátsó ülésén a boxszal együtt, a megnyugtatása közben pedig többször véresre karmolta a kezemet, amikor kikapott a lábával a réseken. Azt hiszem, akkor utált meg egyszer, s mindenkorra, mert a mai napig sem hajlandó a közelembe jönni, csak ha más is ott van mellettem.
Az állatorvosnak elmondtam a macskánkról mindent, amit tudtam, azt is honnan jövünk, ki segített, ő pedig felajánlotta, hogy a vizsgálati díjat elengedi (10.000 Ft), mivel nem a saját állatunk, de befogadtuk a szállóra, csak a gyógyszerköltséget kéri, hogy fizessem ki. Ezt pedig, ugye, az ismerőseim vállalták. Gyors és szakszerű vizsgálat következett, amiből kiderült, hogy egy kb. 5 éves, ivartalanított nőstény macskáról van szó, akit korábban lelkiismeretesen gondozhattak, de vagy meghalt a gazdája, vagy elköltöztek, ezért kóborolt a környéken és keresett emberközeli helyet magának. Kapott féregtelenítőt, gyulladáscsökkentőt, az elhatalmasodott fülatkáitól pedig megtisztította az orvos. Kapott fülcseppeket. A fülatkákból alakul ki a fülrühesség, ami aztán elhatalmasodva okozta volna a többi fertőző betegséget. Még időben kapott ellene kezelést. (A gyógyszerek költsége egyébként 15.000 Ft volt.)
Most következik az a rész, amiért az írásomnak ezt a címet adtam, ami fent olvasható.
Megkérdezte az orvos, hogy hogy hívják a macskát. Nevetne 
mondtam, hogy még nem döntöttük el, én szoktam Lukréciának nevezni, mert hasonlít a Frakk, a macskák réme Lukréciájára külsőleg is, a természetét illetően is.
Az orvos nem kérdezett többet, csak a végén az én adataimat, majd pár perc múlva a kezembe nyomta az ambuláns lapot, amit én már csak a visszafele úton, a taxiban olvastam el: „8. kerületi hajléktalan szálló macskája, neve: Lukrécia.”
A hazafelé út már rövidebb volt, Lukréciánk is kevesebbet nyávogott, én viszont akkor könnyebbültem meg végleg, amikor a Dobozi udvarán Peti kiengedte a boxból a cicust. Feladat teljesítve. (A pénztárcám is könnyebb lett 13.000 Ft-tal, de másnap az összes kifizetett költség a számlámon volt.
P.S.: Lukrécia azóta is kerül engem.
(Legyezte: Kovács Éva munkatársunk)
