Egy időre a vidámság is karanténba került az Új Reménység Házában. Az elmúlt időszakról, a vírus felbukkanásáról, annak hatásairól beszélgettünk.
2020 szeptember 15.
Egy időre a vidámság is karanténba került az Új Reménység Házában
Az elmúlt időszakról, a vírus felbukkanásáról, annak hatásairól, a védekező álláspontra helyezkedésről Kun Hajnalka intézményvezető beszélgetett kedves munkatársával, Kovács Éva szociális munkatárssal. Együtt elevenítették fel a mögöttünk lévő hónapok átéléseit, a mindennapokat.
Emlékszel-e a kezdetekre, amikor mindenki a vírusról kezdett el beszélni, és egyre gyakoribb lett ez a téma a munkahelyen, itt a férfi szállón és népkonyhán?
- Igen. Akkor hetekig azt gondoltam, hogy ismét egy tömeghisztériával állunk szemben, mint anno a madárinfluenza eseténél. Rosszabb napjaimon még politikai mahinációt is gondoltam mögé. Csak legyintettem, amikor reggelente azzal fogadott a szállón egy-két jól informált lakó, hogy hallottam-e ezt és azt? Egymást riogatták a férfiak, attól függően, mit láttak épp a tv híradóban, vagy mit olvastak a napi sajtóban. Mire én is komolyan vettem a COVID járvány terjedését, addigra már az üzletek polcai esténként kiürültek, munka közben pedig arra koncentráltam, hogy aki megijedt a láthatatlan vírustól, annak pár jó szóval csökkentsem a félelmét. Az elején egyáltalán nem hittem benne, hogy ebből olyan mértékű járvány lesz, ami megváltoztatja az életünket, ezért a napi hírek emberekre gyakorolt hatása inkább érdekességnek tűnt számomra, és mini szociográfiai kutatásként figyeltem őket. Az addig higgadt és magabiztosnak tűnő emberek riadtan reagáltak az eseményekre, mások pedig, akik folyton bizonytalankodtak a napi gondjaik közepette, közömbösek maradtak.
A népkonyhán kezdődött a változtatás, hirtelen, szinte napról-napra. Milyen új módon történt az ételosztás? Mennyire volt nehéz alkalmazkodni ezekhez? Hogyan fogadták a változást az ételre vágyók?
- Márciusban szinte egyik napról a másikra kellett átállnunk a világjárvánnyá kikiáltott fertőzésveszély miatt, ami azt jelentette, hogy jelentősen megváltozott a napi munkánk összetétele. Először saját magunkat kellett átnevelni az állandó kézmosásra, kézfertőtlenítésre, szájmaszk viselésére, a fertőzés elleni védekezésre, utána pedig nagyon gyorsan megtanítani minden személlyel ugyanezt, aki belépett a kapunkon. Kötelezővé kellett tennünk a kézmosást, kézfertőtlenítést, kéztörlést. Sokukat kellett rávennünk a másként-köhögésre, egyes higiéniai szokásaik megváltoztatására, az egymástól való távolságtartásra. Küzdelmes napok voltak. Az intézményre zúduló friss rendeletek miatt megnövekedett az adminisztrációnk, más módszer szerint kellett a népkonyhai étkeztetéseket lebonyolítani. Először csak a szokásos 2 turnusban való étkezés helyett folyamatossá tenni az ebédeltetésre érkezőket, de már csak 2 m-es távolságban leültetve, később pedig, egy új rendelet kihirdetését követően a szomszédos gyülekezeti udvarra áthelyezni az ételosztást, most már csak dobozos elviteli formában.
Számomra meglepő volt az emberek nyitottsága a korlátozásokra. Mondhatom, hogy a többségük jól alkalmazkodott az új helyzetekhez, de mint minden hasonlóan feszült helyzetben, így itt is előfordult, hogy egyesek velünk vitatkozva, kiabálva vezették le a saját belső bizonytalanságukat, félelmüket. Ha valaki nem tartotta be a kötelező távolságot, vagy nem használt maszkot, vagy nem mosott kezet, azt rögtön kiszúrta valaki más, és ezekből a szituációkból veszekedés alakult ki. A rend biztosítására meg kellett kettőznünk az udvari jelenlétet, a várakozók közti problémás hangulat mérséklését.
Néhány héttel később, amikor a Népkonyhára érkezőket a szomszédos udvarban szolgáltuk ki, újabb problémával kellett szembesülnünk, nevezetesen azzal, hogy a várakozók nem tudnak kezet mosni, nincs a közelben wc-használati lehetőségük. Emiatt sok konfliktus adódott, de a látogatási tilalom betartása miatt be kellett tartanunk azt a szabályt is, hogy a lakóinkkal közös udvari részre senkit nem engedhettünk be.
Próbáltuk a vidámságot és a humort megőrizni. A munkatársi közös ebéd nagyon fontos az intézményünkben. Ekkor mindenki egyszerre abbahagyja a munkát, és közösen fogyasztjuk el az ételt. Korábban összetolt asztaloknál étkeztünk egymás mellett, vidáman beszélgetve egymással (feledve a magyar ember evés közben nem beszél mondást).
Emlékszel a napra, amikor az étterembe lépve, széttolt asztalokat láttál, nem ülhettünk le egymás mellé, és nagy távolságok megtartásával kezdtük meg közös ebédet?
- Nyomasztóan hatott ránk távolságtartás. Napokig csendben fogyasztottuk az ételt, mintha a beszélgetést is korlátozta volna valaki. Messze is voltak egymástól az asztalok, ráadásul a fele munkatársak háttal ültek egymásnak. Egy időre a vidámság is karanténba került. Lassan oldódtunk fel, talán még teljesen mostanra se állt vissza az az igazi, közös kötetlen beszélgetés. Ez a része is megváltozott a munkahelyi életünknek, mint sok minden más.
Az átmeneti szállón döntéshelyzetbe kerültek Lakóink: választhattak, hogy velünk együtt, itt a szállón vészelik át a krízis időszakot, vagy kint próbálnak meg boldogulni. Hogyan döntöttek az emberek? Mennyire csökkent le a létszám ezen okból?
- Emlékszem az első napokra, amikor még csak a kijárás korlátozása volt érvényben. Többeknek már az is gondot okozott, néhányan akkor hazaköltöztek vidékre, a családjukhoz. Ez persze nyilván azzal is összefüggött, hogy közben a munkájuk megszűnt, így a szállón kellett volna várniuk arra a bizonytalan időre, amikor újra indulhat az élet a munkahelyen. Akkor még senki nem tudta, hogy több hónapos leállásról lesz szó. Ha jól emlékszem, 70 fő körüli volt akkor a szállónk lakóinak létszáma. Ezt követte rövidesen a látogatási tilalom, ami a mi esetünkben azt is jelentette, hogy felvételi stop lépett életbe, ezért még a tavasz folyamán kellett szembesülnünk a ház kihasználtságának korlátozott állapotával. Amikor pedig végül a kijárási tilalomról szóló határozatot is megkaptuk, még kevesebben lettünk, mert néhányan, akiknek nem volt már akkor munkájuk, nem bírták elviselni az állandó bezártságot, és kerestek maguknak más lakhatási megoldást. Azt hiszem, 60 körüli létszámmal éltük meg ezeket a hónapokat.
Mi volt a legnehezebb azoknak a férfiaknak az életében, akik a szállón maradást választották? Milyen problémákkal küszködtek a mindennapokban?
- Ránk is vonatkozott az a rendelkezés, hogy készüljünk fel a tömeges megbetegedésre, ezért egyes lakóinkat házon belül át kellett költöztetnünk. Természetesen együttműködtek velünk, de nem mindenki tette ezt jó szívvel. Aztán időnként rosszul lett egy-két idősebb szállólakó, aki miatt naponként izgulhattunk, hogy vajon mi lehet a fő baj, talán csak nem a koronavírus dolgozik benne? Ilyenkor mindenki feszülten várta az eredményeket, mert ha a COVID tesztje pozitív lett volna, karantén alá kerülünk mindannyian. Amikor pedig azt gondoltuk, hogy nehezebb már nem lesz, hiszen a vezetőinknek sokszor naponta kellett felsőbb utasításoknak és rendeleteknek újra és újra eleget tenni, a szálló lakói részére is „megérkezett” az országos tisztiszolgálat vezetőjének rendelete a kijárási tilalomról. A lakóink (sem) értették, hogy miért vonatkozik ránk ugyanaz a szabály, mint egy idősek otthonára. A járványidőszak végéig az egyik legnagyobb kihívást jelentette, hogy féken, vagyis az intézmény kapuin belül tartsuk azokat a lakókat, akik egyáltalán nem akartak volna a szabadidejükben vagy a szabad napjaikon ott lenni. 3 szintes épületünknek van ugyan szép udvara, azon belül fedett, szellős, kiülésre, beszélgetésre alkalmas helye, de a tudat, hogy nem mehettek ki még egy rövid sétára sem, és vásárolni is csak bizonyos napokon, plusz még látogatókat sem fogadhattak: enyhén szólva börtönbe zárta őket. A rendelet persze értük született, hogy senki ne fertőződjön meg a mindenfelé mászkálásban, de megértettem őket, amikor ez ellen lázadtak. A törvényt viszont a mi intézményünk sem hághatta át. Az átlagembereknek „csak” kijárási korlátozásaik voltak, vagy önként karanténba vonulás, egyeseknek a munkáltató home office formában történő foglalkoztatása, de a hajléktalan szálló lakóira a szó szerinti kijárási tilalom lépett életbe.
Emellett felerősödött a jövedelem-kiesés miatti anyagi hiányuk, az ebből eredő frusztrált viselkedésük, de az alkoholfüggők ittas állapota is rendszeres lett. Az ingerültségből fakadó viták is mindennaposakká váltak, és a betegségtől való félelem is úrrá lett néhány lakónkon.
A Munkatársak milyen módon próbáltak meg segíteni ebben az időszakban egymásnak és a Lakóknak?
- A lakóink megnyugtatása, türelemre intésük, kordában tartásuk, a rendeletek megértetése, az ezzel kapcsolatos plusz ügyintézés, adminisztráció, a reggeli-esti hőmérőzések, az egészségükre való fokozottabb odafigyelés fárasztó többletmunkát eredményezett a szokásos feladatok mellett, kivétel nélkül, minden munkatárs számára. Sokszor voltunk mi is fáradtak, de ezeken felül kellett emelkednünk, mert a szállón lakó férfiak kimondva, kimondatlanul tőlünk várták a fizikai és a mentális segítséget is. És a segítség érkezett is, bár ez nagyon különleges élménysorozaton keresztül valósult meg.
A magam részéről bizonyságtételként tudom elmondani az ebben az időszakban megélteket. Ezt a munkahelyet a segítői feladatkörrel nagyjából másfél évvel ezelőtt ajándékként kaptam Isten kezéből, és így is tekintek rá. Ez nem azt jelenti, hogy nem megterhelő, vagy nem fáradok bele, vagy hogy tudom minden problémára a megoldást, hanem azt, hogy nem kérdés számomra: érdemes-e ebben a szolgálatban benne lenni és maradni. Teljes szívvel, teljes elmével, teljes erővel, mert az Úrnak dolgozom első sorban. Kiváltságként élem meg, hogy hívő kollégáimmal együtt nem csak az itt lakók egészségi, anyagi, munkaerő-piaci helyzetük előbbre jutásában támogathatjuk őket, hanem az emberi kapcsolataik javításáért, lelkük megmentéséért, Istenhitük fejlődéséért is tehetünk valamit. Nem mindenki fogékony erre, de aki igen, azok számára elérhetőek vagyunk, mint Isten fiai.
Tavasszal, a COVID19 járvány kitörésével és a fertőzés elleni védekezések fizikai beindításával egy időben az intézményünk vezetője a lelki síkon is elindított egy védelmi vonalat, és napi imafélórára hívta meg a munkatársakat az épület egyik eldugott részére, a pincébe. Minden munkanap lementünk ebéd után, és az éppen aktuális eseményeket az Úr elé hoztuk. Volt, amikor könyörögve jöttünk elé, mert nehézségeink voltak, és voltak napok, amikor „csak” hálát adtunk neki a testi, lelki gyógyulásokért. Minden nap kértük az Ő védelmét a saját és a lakóink életére, a családtagjainkéra, és az udvarunkba betérő étkezőkére. És ahogy a háború idején itt dolgozó munkatársak a bombázás idején, március közepe óta mi is ebben az pincében jöttünk az Örökkévaló elé. mert hittünk abban, hogy ahogyan akkor nem érte bombatalálat ezt az épületet, úgy most is természetfeletti védelemben lesz részünk.
Hálát adtunk minden nap az oltalomért, az Ő Lelkének jelenlétért, és kértük a magunk és a lakóink életére az Ő áldását. Imáinkra voltak azonnali „igen” válaszok. Csodákban is volt részünk, láthattunk gyógyulásokat, szabadulásokat, megtéréseket. Tapasztaltuk azt az erőt, amit az irgalom Istene adott nekünk minden napra, hogy a fizikai segítésen túl tovább adhassuk a Tőle kapott szeretetet, kegyelmet, könyörületet. Amikor az imádságok végén elénekeltünk egy-egy éneket, hálás szívvel indultunk felfele a pincéből, hogy folytassuk a munkát. Naponként átéltük, hogy egyedül Istené minden dicsőség!
A Lakók számára is nyilvánvalóvá vált egy idő után, hogy a Munkatársak mindennap imádkoznak a pincében. Egy idő után tőlük is kaptatok imakéréseket. Mesélj erről!
- Ezek a kérések mindig mosolyra fakasztottak engem, mert egyértelmű bizonyítéka volt, hogy lakóink megéreztek valamit Isten Lelkének működéséből, és ők is részt akartak kapni ebből. Volt, aki a főnöke gyógyulásáért kérte az imát, volt, aki másik munkahelyért. Egyik lakónk egyszer rossz számlaszámot adott meg a fizetése utalására, amit „visszaszerezni” szinte lehetetlennek tűnt, de az Úr jónak látta, hogy imádságaink után néhány napon belül a kezében legyen a pénze. Valaki szeretett volna egy másik szobába átkerülni, és ebben kérte az imatámogatásunkat is. Voltak közben kórházba került lakóink, akik gyógyulásért kérték a közbenjáró imádságot. Volt és van, aki szenvedélybetegsége miatt kérte, hogy imádkozzunk érte szabadulásért, és volt, aki rettegve várta a műtétjét, érte a félelem leküzdéséért imádkoztunk. Voltak konfliktushelyzetek, amikből valaki nem tudott kijönni, és ezért keresett meg minket, békességre vágyva. Már a járvány végeztével olyan óhaj is megtalált bennünket, hogy imádkozzunk a leendő szálláshelyéért, mert szeretne jó helyre átkerülni. Lakóinknak új munkahelyekért is imádkoztunk, mert ez is olyan gondjuk volt, ami nem oldódott meg úgy, mint korábban.
Miért döntöttetek úgy, hogy az imádkozást és a szellemi munkát folytatjátok?
- Tavasz eleje óta minden nap oltalomért könyörögtünk mennyei Atyánkhoz, hogy a koronavírus terjedésétől függetlenül óvja meg az Új Reménység Háza minden lakóját és munkatársát a fertőzéstől. Urunk irgalma és kegyelme révén megkaptuk ezt az ajándékot. Miután a járvány első hulláma hivatalosan véget ért, az öröm és a hála ideje következhetett. Azonban az eltelt 3 hónap alatt olyan lelki közösséget kovácsolt belőlünk Isten Lelke, aminek a testet, lelket, szellemet frissítő és megerősítő jelenlétét mindannyian élvezzük, élünk vele, és erről már nem akarunk lemondani. Megtapasztaltuk, hogy a közbenjáró imáink Isten előtt meghallásra és a legtöbb esetben „igen” válaszra találtak, ezért örömmel és bizakodva a szívünkben tárjuk elé az újabb és újabb kéréseinket, és adunk hálát Neki minden válaszáért, amit enged megláttatni nekünk.
Meséld el a legkedvesebb történetedet ebből az időszakból!
- ? Van a szállónkon egy idősebb férfi, akit mindannyian úgy ismerünk, hogy kizárólag a tudományos dolgok érdeklik, magát jövőkutatónak tartja. Tudja rólunk, hogy hívő emberek vagyunk, de ő maga elzárkózik a hitvilágtól. Minden helyzetről megvan a maga profi és professzori szintű magyarázattal ellátott véleménye, amiből nem enged. Rendszerint meghallgatjuk őt, de nem bocsátkozunk bele a vitáiba. Vele kapcsolatban esett meg egy röpke percnyi csoda, amit megélhettem. Június második felében jártunk, amikor vittük a lakóinkban a jó hírt, hogy feloldották a kijárási tilalmat, most már kimehetnek szabadon az utcára, de kérjük őket, hogy felelősségteljesen viselkedjenek, és használják a maszkot, ahol csak tudnak, fertőtlenítsék a kezüket, és amikor megérkeznek, szintén mossanak kezet. Épp a közös ebédlőjükben mondtam el ezt a pár mondatot, ahol ő is ott tett-vett valamit. Megállt egy pillanatra, és azt mondta: „Azért azt el kell ismerni, hogy nagy hitük van, mert a maguk imádkozása miatt tényleg nem fertőződött meg senki ezen a szállón!” Annyira örültem ennek a helyzetnek! Mert válaszként elmondhattam neki, hogy nem a mi hitünk nagy, hanem a mi teremtő Istenünk a nagy, akiben hiszünk!
És hiszem, hogy a mi nagy Istenünknek vagy egy speciális útvonalterve, amelyet fel fog használni arra, hogy ezt a tudományosan gondolkodó lakónkat is egyszer megérintse az Ő Szent Lelkének leheletével.
SOLI DEO GLÓRIA!
